Az üvegpohártól az üvegharmonikáig

Ha nem is túl gyakran, de találkozhatunk olyan hangszerekkel, amelyeknek üveg az alapanyaguk. Ezek minden egyéb hangszertől eltérő színű és tömörségű hangot adnak, hiszen az üveg megrezgetése szinte össze sem hasonlítható a kifeszített bőrök vagy különféle anyagokból készült húrok ill. fúvósoknál használt nyelvek lehetőségeivel. Ez utóbbiak jóval nagyobb mértékben rezgethetőek, és így az általuk kibocsátott hang sokkal több felhangot tartalmaz, mint az üveg hangja, amely azonban épp ezzel az éteri, áttetsző voltával bűvöli el a hallgatóit.

Ez az üvegharmonika a Berlini Hangszermúzeumban látható, és egy ismeretlen bécsi mester, keze munkáját őrzi, az 1810-es évekből.

Csak üveggel állítható elő üveghang?
Természetesen üveghang többféle hangszeren is előállítható, amit a hang fizikai tulajdonságai tesznek lehetővé.
A zenei hang a fizika oldaláról nézve periodikus rezgésekből áll. Egy-egy meghatározott magasságú zenei hang olyan egyszerű, harmonikus rezgések összessége, amelyek frekvenciái egy alaphang (a zenei hang fülünk által érzékelt hangmagassága) frekvenciájának egész számú többszörösei. Az alaphang mellett a zenei hangban szintén jelen lévő, együtt rezgő további hangokat felhangoknak hívjuk. A különféle hangszerek anyagai nagyon gazdag felhangrendszerrel rendelkeznek, és amióta a barokk korban megszületett az összehangolt dúr-moll rendszer, amelyben a hangszerjátékosok egyöntetűen egy meghatározott magasságú, A-nak nevezett hanghoz igazítják a többit, a felhangok harmonikusan erősítik egymást. Sőt, amikor több énekes énekel együtt, ott is nagyon fontos, hogy a felhangok összecsengjenek, amihez a művészeknek a saját torkukat-szájukat kell művészeknek ott, helyben behangolniuk, elsősorban a szájüregük megfelelő megformálásaival. Egy igazi, jó zenei előadáson a hallgatók nemcsak a jól eltalált tempóktól, ritmusoktól vagy hangerőtől, hanem attól is átélhetik a művészet jelenlétét, hogy az előadók hangjai tökéletesen egybecsengenek, amitől gyakran egy-egy felhang külön is fölerősödik a teremben, holott azt egy külön húron vagy fúvóshangszeren nem szólaltatta meg senki. A fúvóshangszereken egyébként átfúvással ugyanúgy lehetséges olyan hangokat előállítani, mint amilyeneket a konkrét üvegek dörzsölésével, s ezeket üveghangoknak is hívják. Az üveghangok megszólaltatásakor csak a felhangok szólnak, az alaphang nélkül. Rézfúvós hangszereken teljes hangsorok hozhatók létre ezzel az átfúvásos technikával. De üveghangokat a húros hangszereken is meg lehet szólaltatni, úgy, hogy speciális lefogásokkal meghatározott részhangokat kioltanak, tompítanak a felhangrendszerben, hogy a húr rezgésének csak meghatározott összetevői maradjanak meg.

Galileit is érdekelte
Az üveghangszerek ötletét természetesen a poharak adták, amelyekben a muzikális emberek hamar fölfedezték a nagy lehetőséget. Arra sem volt nehéz rájönni, hogy a folyadékkal különféle mértékben poharak eltérő magasságú hangot adnak ki, ha az ember végighúzza a nedves ujját a peremükön. Ennek az egyszerű, nem egyszer kocsmai felfedezésnek a nyomán jöttek létre a reneszánsz korban az első üveghangszerek, amelyek tehát egymás mellé állított, különböző vízmennyiséggel behangolt palackokból vagy poharakból álltak, és amelyeket  verrillonoknak neveztek el. Ezek a maguk korában annyira népszerűek lehettek, hogy még a nagy tudós, Galileo Galilei érdeklődését is felkeltették, s ő egy egész tanulmányt szentelt a borospohár peremének nedves ujjakkal való dörzsölésekor keletkező éteri hangzásnak.  (Discorsi e dimostrazioni matematiche, intorno a due nuove scienze, 1638.) Ugyanakkor arra, hogy az alkalmi összeállítások valóban hangversenyek főszereplőivé is várjanak, a 18-dik század közepéig kellett várni.

Egy üvegharmonikás Rómában.

Egy sörfőzdés inkább a zenélést választja
A neves, magyar zenész és hangszertörténész, Mandel Róbert természetesen az üveghangszerek történetének is utánajárt (ld. pl. a Klasszikus és romantikus hangszercsodák c. könyvét is.) Ő írta le az első, igazi pohárhangszer történetét is. Ez egy Richard Pockrich nevű dublini sörfőzdéshez kapcsolódik. Ő 1741 körül kísérletezett ki, behangolt poharakból egy üveghangszert, amelyet angelick organnak, vagyis angyali orgonának nevezett el. Amikor véglegesen beállította, hogy hová milyen mértékben feltöltött poharat kell állítania ahhoz, hogy biztonságosan, hiba nélkül lejátszhasson ezeken zeneszámokat, nyakába vette a világot, és Írország-szerte, de Angliában is rendszeresen koncertezni kezdett. Poharait mindig közvetlenül a fellépése előtt hangolta fel, vagyis ott öntötte bele a különböző mennyiségű vizet vagy vörösbort a poharakba, hogy azok a megfelelő hangmagasságon zengjenek. Turnéja során számos sikeres hangversenyt adott, egy alkalommal azonban bekövetkezett az, ami minden zenész rémálma: a közönség tevőlegesen is beleavatkozott a fellépésébe. Az történt ugyanis, hogy néhányan inkább valamiféle baráti vendéglátásnak fogták fel az eseményt, így odamentek a pódium asztalkáján gondosan előkészített borospoharakhoz, majd kedélyesen iszogatni kezdtek. Amivel alaposan elhangolták, használhatatlanná tették a zeneszerszámot. Richard Pockrich persze megtehette volna, hogy újratölti a poharakat, de valószínűleg túlságosan dühös volt már ahhoz, hogy ezt még egyszer végigcsinálja, így ez a koncertje elmaradt.
Nem sokkal a kiugrott sörfőzdés kudarca után egy jelentős német zeneszerző, Christoph Willibald Gluck is színre lépett egy hasonló hangszerrel, Angliában. Egy korabeli újság, a General Advertiser 1746. áprilisi száma ezzel a címmel adott hírt a neves operaszerző fellépéséről: Gluck Úr egy teljes zenekar kíséretében huszonhat, ásványvízzel behangolt vizespoháron ad koncertet.
Pockrich egyik tanítványa, Anne Ford még ennél is továbblépett: amellett, hogy kiváló művésze volt a „jól hangolt poharak” néven is emlegetett hangszernek, még egy képekkel címmel illusztrált tankönyvet és kottafüzetet is kiadott mindazoknak, akik esetleg a maguk szórakoztatására szintén szerettek volna üveghangszeren játszani. (Instructions For Playing on the Musical Glasses, 1761.) Ez volt az első lépés ahhoz, hogy iskolát is teremtsenek a hangszer köré, amelyet egyébként már akkor szerettek volna orgonaszerű formájúvá megépíteni, de ez ebben az időben még nem sikerült. Mindenesetre a később megvalósuló hangszer alapötlete már ekkor megvolt: a hangszer gerincét forgatható rudakra rögzített üvegedények adták volna.

Ugrás a rögzített hangolású hangszerig
Az akkor már crystallophone-nak is elnevezett üveghangszerek történetébe az egyik legsokoldalúbb fizikus és feltaláló, egyúttal politikus Benjamin Franklin is beleszólt. Mandel Róbert leírása szerint a villámhárító feltalálója először az amúgy kémikus és fizikus Edward Delaval koncertjén hallott üvegpoharakon előadott zenét. Innen kapta az ötletet, hogy maga is kísérletezni kezdjen egy hasonlóval, csakhogy ő már egy olyan hangszert szeretett volna megépíteni, amelyet stabilan és megbízhatóan be lehet állítani a hangolását. Miután papíron kiszámította és megtervezte, hogy ehhez milyen edények kellenek, a legnevesebb londoni üvegfúvókkal készíttette el minden egyes félhanghoz a megfelelő öblös edényt.
A félgömb formájú üvegtestek aljára kicsúcsosodó csőrrészt fúvatott, és azt kérte a mesterektől, hogy ezeket pontosan középen fúrják át. Majd miután megkapta az így elkészített, fokozatosan csökkenő átmérőjű és öblű, egymásba illeszkedő, süveg formájú edényeket (szám szerint 37 darabot), a lyukon át egy forgatható tengelyre fűzte fel ezeket, és egy zárható fedelű dobozban rögzítette. A meglehetősen súlyos füzért egy lendkerékkel összekötött pedállal lehetett forgatni. Megkönnyítette a játékosok munkáját, hogy az edények széleit különböző színűekre festette, így pontosan lehetett látni, hogy a skála melyik hangját szólaltatja meg az adott edény. Végül a hangszert olasz szóval armonicának nevezte el. Az elnevezés nyomán a hangszert azután az angol nyelvterületen Glass Armonica, a német nyelvterületen pedig Glasharmonika néven emlegették. Franklin találmány hamar népszerűvé vált, és igen sok helyen készítettek róla másolatokat.
Mivel a még oly ügyesen megszerkesztett hangszer is kivételesen kifinomult játékot kívánt meg az előadójától, a Glass Armonicán több nő játszott, mint férfi. Így az első, kiemelkedő üvegharmonikaművész is egy nő, az angol Marianne Davies volt, aki Európa legismertebb hangversenytermeiben lépett fel. Ugyancsak jelentős művészként volt jelen a színpadokon a német Marianne Kirchgaessner, aki gyerekkorában megvakult, és akinek valószínűleg ez is továbbmélyítette az érzékenységét. Különleges játékát egy alkalommal Mozart is hallotta Bécsben, és ez akkora hatással volt rá, hogy két művet is írt az üveghangszerre. Ezek közül a C-dúr Adagio (adaddzsó) máig az egyik legismertebb üvegharmonika darab, amelyet gyakran földre tett poharakon is játszanak az utcai zenészek.
A későbbiekben a hangszerkészítők arra is törekedtek, hogy billentyűkkel könnyítsék meg a játékot, amelyet az ujjak örökös nedvesítésének kényszere is nehezített. A nedvesítést egy pozsonyi professzor, Heinrich Klein (1799) azzal a szellemes módszerrel oldotta meg, hogy az üvegharangokat egy bádog tartály fölött forgatta, úgy, hogy a peremük pár milliméternyire merült a vízbe. Az így benedvesített kelyhekből pedig falécekre ragasztott és billentyűkkel mozgatott szivacspárnák hívták elő a hangokat.
A 19-dik században Francis Hopkinson Smith lépett az egykori Anne Ford nyomába azzal, hogy miután egy új és a korábbiaknál jóval tisztább hangú üvegharmonicont konstruált meg, ezekre iskolákat is szervezett és árusítani is kezdte a hangszereit. Mindezzel hatalmas sikereket ért el, így 1828-ban Baltimore-ban már egy egész manufaktúrát is felállíthatott.  Smith üzemében ekkor sorozatban gyártották a stabil, fedeles dobozokba beépített üveg hangszereket. A legtöbb, múzeumban őrzött hangszer ebből az üzemből került ki. Smith sikerét ezután már csak a belga Jean-Baptiste Joseph Mattau hydromattauphone nevű hangszerének népszerűsége múlta felül, egyebek közt azzal, hogy ez jóval nagyobb hangterjedelemmel rendelkezett, és különleges, mély, búgó üveghangokat is meg lehetett szólaltatni rajta.
Mivel azonban az üveghangok a teljes értékű zenei hangnak mégis csak egy részét jelentik, teljes zeneműveket sorozatban nemigen érdemes az üveghangokra építeni, hiszen ez a részlegesség erősen behatárolja a zenével kifejezhető hangulatot, érzelmi állapotot vagy dinamizmust. Már csak ezért sem vált megszokott gyakorlattá, hogy a zeneszerzők folyamatosan figyelmet szenteljenek az üveghangszereknek, és hogy a hangszerkészítők sorozatban gyártsanak ilyeneket. Így ezek megmaradtak egy-egy alkalomhoz kötött különlegességnek, kuriózumnak. Arra viszont kiválóan alkalmasak, hogy – különösen karácsony táján – varázslatos hangulatokat, ritkán érzékelhető könnyedséget vagy áttetsző közeget hozzanak létre.

Lévai Júlia

www.mimicsoda.hu