A taps

Ha nem szeretnénk, hogy a macskánk az ebédlőasztalon sétálgasson, jó erősen tapsolunk hármat-négyet, és a tapsunk hangjával már le is kergettük őt onnan. Máskor viszont azért tapsol valaki, hogy gyorsabban haladjanak az emberek egy sorban vagy tartsák a ritmust, egy tánc gyakorlásánál. Gyakran a repülőgépen is tapsolunk, ha érzékeltük, hogy a pilóta különösen szépen, simán tette le a földre a gépet. A tapsnak tehát sokféle szerepe lehet, de a legfontosabb funkciója mégis csak az, hogy a tetszésünket, az örömünket fejezzük ki vele, így a tapssal a leggyakrabban a színházakban és a koncerteken találkozunk. A közös tapsolásaink története a színházak korától indul.

A római korban hordott tóga kiválóan alkalmas volt arra, hogy viselője a színházi előadások végén valamelyik részének meglebegtetésével fejezze ki a tetszését. A leplek suhogó hangjai bizonyára kissé misztikussá, ünnepélyessé is tették a közönség és a színészek közös élményét.

Az ujjcsattogtatástól a tenyérösszeütésig
A klasszikus görög színházban a közönség a mainál jóval hangosabban és több eszköz bevetésével nyilvánította ki a véleményét. Ha nem tetszett a bemutatott darab, akkor nemcsak belekiabáltak, de gyakran még tárgyakat is feldobáltak a színpadra (ennek a szokása élt tovább azután a paradicsommal és tojással való dobálások formájában). Ha viszont tetszett a produkció, akkor a lábukkal dobogtak, majd egyre gyakrabban a kezüket is használták az örömük kifejezéséhez. Kezdetben ez azt jelentette, hogy a kezükkel erősen meglebbentették a tógájuk szélét, amely ettől suhogó hangot adott, illetve hogy a középső ujjukat lepattintották a hüvelykjükről, vagyis csattogtattak. Ez már sokkal könnyebben meghallható tetszésnyilvánítás volt, így lassan át is vette az uralmat a színházakban. A görög hagyományok nyomába lépő római kultúrában már megszokott formává vált az ujjcsattogtatás. Olyannyira, hogy a római színházban Aurelianus császár idején (214- 275) hozzá tartozott az eseményhez, hogy az előadás végén az egyik szereplő előre jött és azt mondta a közönségnek: Valete et plaudite!, vagyis hogy Jó egészséget nektek és csattogjatok! Hamarosan azonban a csattogtatást a tenyerek összeverése váltotta fel, valószínűleg egyszerűen azért, mert az jóval könnyebb volt és hosszabb ideig lehetett egyszerre csinálni.
A változás a latin nyelvben is nyomot hagyott, hiszen a plaudo ige addig a csapdosásra, csattogásra utalt, később azonban már a tapsolás fogalmával is kibővült a jelentése, sőt, átvitt értelemben a helyesel, dicsér fogalmát is ez a szó jelentette. (Egyik származékát, a plauzibilis szót ma is használjuk, a „tapsot érdemlő, sikeres dolog” értelmében.) Már ebben a korban is előfordult, hogy az uralkodók vagy egyéb, magas rangú személyek a siker bebiztosítása érdekében külön megfizettek azért embereket, hogy a kellő pillanatokban a megfelelő hangerővel és hosszú ideig tapsoljanak. Az ilyen bértapsolók utódai voltak azután azok a klakknak nevezett csoportok, amelynek tagjai több évszázadon át jelen voltak a színházakban, és jelentősen eltorzították a produkciók valódi hatásait.
A klakkok és azok tagjai, a klakkőrök a francia színházakban és operaházakban váltak szervezett, hivatásos csoportokká, hogy azután egész Európában és Amerikában elterjesszék a bértapsolást. (A szó is a francia claque-ból ill. a claqueurs-ből ered.) Franciaországban annyira fontossá vált a szerepük, hogy még az egyik legkiválóbb, 16. századi francia költő, Jean Daurat (zsan dorá) is előre felvásárolt jegyeket a darabjára, és azokkal fizetett tapsolókat ültetett be a nézőtérre. 1820-ban pedig az egyik alpolgármester, majd a városi tanács elnöke, Frédéric Sauton még irodát is nyitott Párizsban a klakk megszervezésére. (Nevét az V. kerületben egy utca is őrzi.)
A klakkőrök közreműködéséhez természetesen számos legenda fűződik, s ezek közül nem egy arról tanúskodik, hogy olykor nagyon is komolyan vették a szakmájukat. Így előfordult, hogy ha pl. egy énekes aznap annyira gyenge volt vagy esetleg olyan hamisan is énekelt, hogy azt már jó lélekkel ők sem tudták volna elfogadtatni a közönséggel, akkor nemhogy tapsot indítottak az előadás végén, hanem közös pfújolást diktáltak a nézőtérnek. A klakkőrök lázadása nem egyszer keserítette meg a színészek és énekesek életét. A nevüket őrző „klakkban-frakkban” kifejezés viszont a túl elegáns megjelenés kissé gúnyos, csipkelődő megfogalmazását jelentette.

Olykor a templomokban is tapsoltak a hívek
A 4-5-dik században elsősorban Spanyolországban terjedt el annak szokása, hogy a hívek hangosan is megtapsolták azokat a prédikátorokat vagy papokat, akik különösen jó prédikációkat mondtak. Később azonban az európai egyházak igyekeztek szűkíteni a tapsolás lehetőségeit. A taps általában is felidézte az életörömöt, és az egyházi vezetők nem szerették volna, ha ennek átélése túlságosan gyakran megjelenik a templomokban. A tapsolás így végül csak néhány kiemelt eseményre korlátozódott, mint például az esküvők azon pillanatára, amelyben az ifjú házasok a gyülekezet felé fordulva esküsznek egymásnak örök hűséget. Ahol ez a megfordulás is része volt a szertartásnak, ott a gyülekezet ilyenkor megtapsolta a párt.

Ha bárhol izgalmas rajzfilmet nézhetnek a gyerekek, biztos, hogy lesz köztük egy-kettő, aki időnként önkéntelenül is tapsra emeli a kezét.

Az ünnepi alkalmak tapsolási lehetősége hamarosan a politikában is megjelent. Mivel a politika kiemelt pillanatai szintén közösségi események, a résztvevők szerették ezt ugyanolyan emelkedett lelkületűvé tenni, mintha a templomban lennének. Ezért gyakran a politikai eseményeken is kitört a taps a közönség soraiban, ám ez azután egyre kevésbé jelentett templomi, szakrális hangulatot. Kivételt képeztek (és képeznek ma is) azok az országok, amelyekben az éppen uralkodó kormány Istentől vagy egy isteninek tekintett pártvezető mágikus erejétől eredezteti a hatalmát. Az ún. totalitarista berendezkedésű országokban, mint amilyet a fasiszta és kommunista (pontosabban: bolsevik) vezérek erőszakoltak rá a társadalmaikra, vagyis ahol mindent egyetlen, kiválasztott csoport tagjainak elképzelései határoztak meg, a politikai gyűlések résztvevői kötelesek voltak hosszú, ütemes tapssal, többnyire állva köszönteni a vezérüket. Magyarországon például 1949 és 56 között a bolsevik vezért, Rákosi Mátyást is így kellett megtapsolni, és a taps ritmusára az „Él-jen Ráko-si, él-jen a Párt!” rigmust is többször el kellett mondani. Ennek a személyi kultusznak azután az 56-os forradalom véget vetett.
Az Egyesült Államokban ma is természetes válasz a politikusok viselkedésére vagy beszédére a taps, de ezt mindenki szabadon és a saját belátása szerint gyakorolhatja, ez tehát semmiképp sem jelenti a személyi kultusz visszatérését. Ugyanakkor az Egyesült Királyság (Nagy-Britannia) parlamentjében kevés kivétellel tilos tapsolni.
Mindezek mellett voltak olyan helyzetek, amelyekben a tapsolásnak sem a valláshoz, sem a politikához vagy a színházakhoz nem volt semmi köze, mégis fontos szerepet játszott a társadalmi életben. Ilyenek voltak a nagy kolera- és pestisjárványok időszakai, amelyekben még nem tudták megoldani a betegek biztonságos elkülönítését (hiszen a betegségek gyógyítására is csak nagyon kevés eszközük volt), ezért azt írták elő a már megfertőződött embereknek, hogy hangos tapsolással jelezték, ha kilépnek az utcára és ott jönnek-mennek. Ezzel legalább csökkenteni tudták annak lehetőségét, hogy mások szorosabb közelségbe kerülve velük, szintén megfertőződjenek.

A hatvanas években lebontott, Blaha Lujza téri Nemzeti Színház vasfüggönye. Középen lévő ajtaját a kissé sötétebb színárnyalat jelzi. A fémből készült színpadi függönyre hosszú időn át azért volt szükség, mert a színházakban gyakoriak voltak a színpadi tüzek, és azok terjedését a fémmel igyekeztek megakadályozni. Ma már a korszerű tűzvédelem fölöslegessé teszi a vasfüggönyöket. 

Mi az a vastaps?
Visszatérve a színházakhoz: a tapsoknak a modern korok színházaiban, koncerttermeiben igen sokféle formája rögzült. A koncerteken vagy az egy-két személyes felolvasó esteken megszokottá vált, hogy a közönség a színpadon megjelenő művészt eleve tapssal fogadja, a bizalma és a jóhiszeműsége kifejezéseképpen. Ha a művész már nevet szerzett magának az addigi teljesítményével, akkor ez a taps is lehet a megszokottnál nagyobb és erősebb. Operaelőadásokon, de prózai előadásokon is gyakori, hogy egy-egy ismertebb ária vagy monológ, jelenet végén a közönség kitörő tapssal jutalmazza, ha annak előadása most is jól sikerült. Jazzkoncerteken pedig az ismert témák behozásánál szokta külön tapssal jelezni a közönség, hogy már várta, illetve hogy nagyon is kedvére való a dallam megjelenése. Rockkoncerteken is szokás külön megtapsolni az egyes tagokat, amikor az ún. kiállásaikon szólóban játszanak egy ideig.
Az azonban a zenészek halála, amikor a klasszikus zenei koncerteken a közönség egy-egy tagja beletapsol a tételszünetbe. A szimfóniák, zongoraversenyek vagy szvitek ugyanis szigorú felépítésűek. Ezeknél minden egyes részlet a nagy egységet szolgálja, és a tételek közti szünet időtartamának is van jelentősége. Ha tehát valaki beletapsol ennek a közepébe, két tétel közé, az bizony megtöri az egész mű ívét, elrontja a mű varázsát.
Ha azonban ezt a varázslatot mindvégig sikerül megőrizni, az előadás végén a közönség vastapssal, vagyis hosszan tartó, ütemes tapssal jutalmazza a művészeket.
A vastaps onnan kapta a nevét, hogy még olyankor is felhangzik, amikor a színházban már lement a vasfüggöny, vagyis a technika kezelői jelezték, hogy minden módon vége az előadásnak. Ilyenkor a művészek a vasfüggönyön lévő ajtón jönnek ki, egyenként, hogy megköszönjék az ünneplést és a tapsot. Kijövetelüket tapsrend szabályozza, amelynek lényege, hogy a sort a kisebb szerepek játékosai kezdik, és a végén jönnek ki a főszereplők.
Ma már minden sikeres előadásvégi, ütemes és hosszan tartó tapsot vastapsnak hívnak, ha van a teremben vasfüggöny, ha nincs. Ezek érdekessége egyébként, hogy egy idő után befolyásolhatatlanná válik, és hiába szeretnék még sokan fenntartani az egyenletes ritmust, a taps begyorsul és a végén szétesik, elhal. Az egyetlen, amit a közönség ilyenkor tehet, hogy újrakezdi, de már számítania kell rá, hogy egyre rövidebbek lesznek ezek a közös tapsok.
Érdekessége még a közös tapsolásnak, hogy azt soha nem a körülöttünk ülők aktivitása befolyásolja, hanem kizárólag a hangerő. Amíg a taps nagy hangerővel zeng, addig mindenkinek van kedve bekapcsolódni, de ahogy halkul, úgy értik meg a jelenlévők, hogy előbb-utóbb még a legjobb előadásnak is vége lesz, jobb tehát lecsengetni, és megelégedni azzal, amit addig át lehetett élni.

 

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu