Leonardo és a technika

A reneszánsz egyik kiemelkedő művészét, Leonardo da Vincit (1452-1517) ma elsősorban festőként tartjuk számon, ugyanakkor a múzeumok számára időről időre izgalmas témát kínálnak a mérnöki tervei, találmányai is. Nemrég egy olasz alkotócsoport olyan vándorkiállítást állított össze, amelyben makettekkel is életre keltették jó néhány elképzelését. (A kiállítást Budapestre is elhozták: a VII. Király utca 8-10-ben tekinthető meg, a Central Passage területén, 2019. szeptember 1-ig.)

Leonardo tervei szerint a hadihajókon ilyen, forgatható emelvényekre helyezték volna az ágyúkat.

Gyakran szívesen félretette a festészetet

A művészek hosszú évszázadokon át csak úgy tudtak folyamatos megélhetést teremteni maguknak, ha közvetlen kapcsolatokat építettek ki a világi és egyházi vezetőkkel. A hozzájuk illő megbízásokat hercegek, királyok, püspökök vagy pápák adták a művészeknek, és a munkák anyagi hátteréről is ők gondoskodtak. Mindez azonban törékeny biztonságot jelentett, hiszen legfeljebb addig tartott, amíg a magas rangú urak meddig tudták megtartani a politikai hatalmukat. És mivel a művészetek menedzselésére még nem építették ki a megfelelő intézményeket, a hatalomban lévők meggyengülése vagy bukása során semmi sem biztosította a művészi munkák folyamatosságát. A művészek és egyszemélyű megbízóik szoros kapcsolata tehát szükségképpen azzal is járt, hogy az előbbieknek alkalmazkodniuk kellett az utóbbiak politikai céljaihoz.

Ez állt a hátterében annak is, hogy Leonardo életében időről időre háttérbe szorult a festészet, és jóval nagyobb hangsúlyt kapott a legkülönfélébb gépek, eszközök tervezése. Ehhez azonban hozzá tartozott, hogy Leonardónak szemmel láthatóan nem esett nehezére az ilyen feladatokkal foglalkozni. Ő annyiban is igazi reneszánsz ember volt, hogy szeretett visszanyúlni az ókori görög eszményhez, és egységben látni a techné és az ars, vagyis a technika és a művészet világát. Kezdettől fogva minden nagyon érdekelte, ami az anyaggal és annak lehetőségeivel állt összefüggésben. Így azt is örömmel vette, ha festés helyett hadigépek vagy csatornázáshoz szükséges eszközök terveivel kellett töltenie az idejét.

Egy ilyen tankban a harcos biztonságban kezelhette volna az ágyúkat. Ugyanakkor valószínűleg javasolta volna, hogy az oda tervezett hokedlit cseréljék ki egy alkalmasabb, erősen megdöntött ülőszerkezetre...

Mi több, harmincéves korában, amikor Firenzében megromlottak a lehetőségei, megbízható háborús tanácsadóként jelentkezett Milánó uránál, az Il Morónak is nevezett Ludovico Sforza (ludovikó szforca) hercegnél. Levelében az alagút- és csatornaépítés szakértőjeként, emellett puskák és ostromgépek feltalálójaként mutatkozott be. Ez kedvére is volt a hercegnek, és Leonardo elnyerte „a milánói udvar művésze és mérnöke” elnevezésű állást. Munkakörébe a színházi díszletek és jelmezek tervezése mellett a csatornázás, a hadigépek és a mechanikai szerkezetek tervezése is beletartozott. Milánó számos tudományos kísérlet színhelyévé vált a számára, miközben persze a festészetet, sőt, a szobrászatot sem hanyagolta el. Itt készült egyik leghíresebb festménye, az Utolsó vacsora című szekkó (a freskóhoz hasonló, de annál olcsóbb és elterjedtebb falfestési technika). Emellett egy lovasszoborba is belekezdett. Ezt a herceg apja, Francesco emlékére akarta felállíttatni, munkája azonban félbemaradt.

Később, a Sforzák bukása után, 1502-ben a firenzei Cesare Borgia (csezáre bordzsa) szolgálatába állt, és részt is vett az egyik, általa vezetett hadjáratban. Ebből az időszakból származnak erődítmény- illetve hadigépezet vázlatai. Több olyan kézirata is fennmaradt, amelyet nem dolgozott ki annyira, hogy meg is jelentessék – valószínűleg csak a problémán való munkálkodás érdekelte, a megoldás sorsa, hasznosulása már kevésbé. Így végül számos ötlete elveszett a nyilvánosság számára, és több, általa már megtalált összefüggést később másoknak ismét föl kellett fedezniük. A tudománytörténészeknek azonban kincsesbányát jelentenek ezek a kéziratok, hiszen azt is megmutatják, hogy a technikai problémák időtlenek. Az anyag feladványai attól függetlenül is izgatták a kíváncsi embereket, hogy az adott korban kivitelezhető volt-e a megoldásuk vagy sem.

A menet közben gyorsan forgó, éles pengék egészen biztosan elriasztották volna a támadókat.

Milyen hadigépeket tervezett Leonardo?

Mivel Leonardo a csapágyakkal is foglalkozott, nem csoda, hogy találmányai között egy csapágyas szerkezetű, forgatható ágyú is szerepel. (1. kép) Ezt a hadihajókra képzelte el, úgy, hogy több is legyen belőle a fedélzeten. Rajzain az ágyút egy vastag rúd tartotta, amely egy fogakkal ellátott tárcsához illeszkedett. A tüzér maga is a tárcsán állt, és egy tekerhető karral forgatta el az ágyút a szükséges irányba. Mint az a terv makettjén is látható, egy ember számára ez egy meglehetősen kényelmetlen, valószínűleg csak lassan végrehajtható feladat lett volna. Leonardo nem rajzolt még egy áttételt a karra annak céljából, hogy a tüzér egy függőleges síkú eszközt mozgasson, ami sokkal könnyebb munka. Természetesen nincs kizárva, hogy ha a terve megvalósult volna, akkor korrigálta volna a szerkezetnek ezt a részét. Hadigépeit azonban végül nem építették meg. Pedig valószínűleg jól jártak volna például azzal a szerkezettel, amely a jóval későbbi tankok elődének tekinthető (2. kép). Az alapötletet alighanem Odüsszeusz leleménye, a trójai faló képe adhatta, amelynek fontos eleme, hogy a katonák zárt térben hatolnak be az ellenség területére. Leonardo a tüzéreket a tervrajzon szintén egy zárt térben helyezte el, csak ők ezúttal nem azzal váltak volna hasznosakká, hogy az éj leple alatt előbújtak és egyenként harcolni kezdtek, hanem épp ellenkezőleg: harc közben végig védettek maradtak volna, és így nem szaporították volna az emberi vesztességet.

Az ágyú felülről kapta a levegőt, egy külön kupakkal védett, rácsos körablakból, amely a leemelhető fedél tetején volt. Bizonyára ez biztosította volna a gyér világítást is. A tank fedele a tervben nagyjából akkora, mint az alapja, és egy vízszintes vágás mentén lehetett fölemelni.

Leonardo levegőbiztosító szerkezete az 1500-as évekből.

Mindezek mellett fennmaradt még egy sarló alakú pengékkel felszerelt harci szekér terve is. Ezen a szekér mozgása közben (ugyancsak egy csapágyas áttételnek köszönhetően) forogtak a pengék. A folyamatos sarlózás megoldotta volna, hogy az ellenséges katona – aki akkoriban elsősorban karddal támadt – semmiképp se tudjon a szekéren ülő harcos közelébe jutni, mert ha közelebb jönne, akkor egyszerűen lekaszálnák a pengék.

Békésebb megoldások

Amikor Leonardo 1500 körül visszatért Firenzébe, hamarosan a csatornaépítés, a folyószabályozás, az öntözőrendszerek, a víztározók és a hídépítések legnépszerűbb szakértőjének számított. Erre vonatkozó terveinek azonban szerencsére már akadt kivitelezőjük, ezért például a vízkiemelő szerkezetével rendkívül sok hasznot hajtott a városnak. Ugyanilyen hasznos volt az az exkavátor is, amelyet a csatornák tisztítására, az üledékek kikotrására fejlesztett ki. Ez négy, hosszú karokra felszerelt lapátból állt, amelyeket egy vízszintes tengelyen lehetett forgatni. A tengelyt két evezős csónakra fektették fel keresztben. A csónakokat kötelekkel rögzítették egymáshoz, a kikotort üledéket pedig a lapátok egy vödörszerű tartályba borították be.

Erre a találmányra senki sem mondhatja, hogy nem elég modern!

Szellemes, és ismét csak a jövőt idéző találmányai voltak azok a szerkezetek is, amelyeket a víz alá merülés megkönnyítésére tervezett. Az egyik ilyen ötlete részben a búvárharangot, részben az oxigénpalackot előlegezi meg. (4. kép) Szerkezete egy vízen lebegő fém búrából és két csőből áll. Hogy ezzel meddig jutottak a kísérletezésben, arról sajnos semmit sem tudni. Az életmentést és a gyerekek biztonságos fürdését biztosító találmányát azonban néhány vállalkozó mesterember talán le is gyárthatta. Az eszköz tökéletes megfelelője a mai úszógumiknak. (5. kép) Egy ilyet akkor, gumi híján bőrből vagy állatok hólyagjából készíthettek el. Leonardo a fúvókát is megoldotta, amely talán csak hajszálnyival lehetett gyengébb a maiaknál. Mindenesetre ebből is látszik, hogy az emberi agyban ugyanaz a lelemény bármikor megszülethetett – megvalósítását általában csupán az akadályozta, hogy az adott korban esetleg hiányoztak anyagok vagy eljárások az egyes részleteihez. Már csak ezért sem érdemes azt gondolnunk a régebbi korok embereiről, hogy bármiben is mögöttünk jártak.

(A fényképek a fenti vándorkiállításon készültek.)

Lévai Júlia



www.mimicsoda.hu