Mi MICSODA: Rágógumi

„És mi ez? – kérdezte a tanár. – Ez egy olyan pép, amivel az üvegesek az ablakot beragasztják a fába. Az üveges bekeni oda, és az ember a körmével kikaparja az ablakból. – És ezt te kapartad ki? – Nem, kérem. Ez az egyleti gitt. A tanár úr tágra nyitotta a szemét. – Mi az? – kérdezte. Weisz most már nekibátorodott egy kicsit. – Ezt a tagok gyűjtötték – mondta –, és a választmány rám bízta, hogy én őrizzem meg. Mert azelőtt Kolnay őrizte, mert ő volt a pénztárnok, de nála elszáradt, mert ő sohasem rágta. – Hát ezt rágni kell? – Igen, mert különben megkeményedik, és nem lehet nyomkodni. Én mindennap megrágtam. – Miért éppen te? – Mert benne van az alapszabályokban, hogy az elnök köteles mindennap legalább egyszer megrágni az egyleti gittet, mert különben megkeményedik... Itt sírva fakadt Weisz. Pityeregve tette hozzá: – És most én vagyok az elnök...”

Az idézet Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk c. regényéből való, és jól kifejezi, hogy adandó alkalommal mennyire fontosak a közösen rágandó dolgok. (Más kérdés, hogy mindig vannak, akik hajlamosak szabotálni a dolgot.) Ám a rágás és annak tárgya nemcsak a Pál utcai fiúk gittegyletében volt fontos, hanem általában is az. Ugyanakkor egyáltalán nem szükségszerű, hogy olyan dolgokra korlátozódjon, mint amilyen az ablakokat a helyükön rögzítő anyag is volt.

A The Guardian című brit napilap tette közzé annak hírét, hogy egy kutatócsoport fiatal, amatőr régésze, Sarah Pickin szenzációsnak nevezhető tárgyra talált. Egy ősrégi, megkövesedett nyírfagyanta-darabra lelt, amelyet egy rágózó ősember köpött ki, valamikor. A kövületben vélhetően jó kedvű ősünk fogsorának lenyomata is jól látszik.

Miket szokott rágni az emberiség, és miért?

Az emberek évezredek óta és a legkülönfélébb céllal rágnak néhány, olyan anyagot, amelyet a természet kínált fel a számukra. Elsősorban a különféle bokrok, cserjék leveleit. Afrikában például a kat-cserje levele a „népi rágó”. Ennek azért terjedt el a használata, mert amellett, hogy csökkenti az éhséget, néhány, benne lévő molekula hatása révén eufóriát (felfokozott jó kedvet) idéz elő. Amerikában az őslakók hasonló okokból időtlen idők óta bétel- és kokalevelet rágtak. Hasonló célból rágták az emberek a dohányleveleket is, szerte a világon, mielőtt rájöttek, hogy elfüstölni is lehet. De hogy ne csak a rágás szórakoztató részéről beszéljünk, említsük meg, hogy gyógyító céllal is rágtak növényeket. Ha például az ókori görögök kissé túlették magukat (ami az arisztokraták köreiben nem volt ritkaság), kis golyókat készítettek a masztixból, vagyis a pisztárcia gyantájából. Ez az eredeti formájában nem volt valami lágy anyag, ezért méhviasszal felpuhították, és így rágcsálták, hogy megkönnyítsék az emésztésüket és egyúttal frissebbé tegyék a leheletüket. Akkor még nem tudták, de jól érezték, amit később a kémia már ki is tudott mutatni: minden gyanta tele van fenollal, ami gyulladáscsökkentő, gyógyító erejű anyag. Ahol pedig nyírfa is nőtt, ott hamar rájöttek, hogy annak kérgében ugyancsak gyógyerejű anyagok vannak. A meghűléses betegségekre és a vérben keletkező rögök megelőzésére ma is használjuk a nyírfa kérgéből nyert szalicilsavat (aszpirinben, kalmopyrinben). A régi időkben elsősorban fogínygyulladásra és a torokfájás közvetlen enyhítésére használták, éspedig úgy, hogy fölmelegítették a nyírfa kérgét, amelyből így kicsöpögött a gyanta. Azt megfőzték, majd amikor megszilárdult, kis labdácskákat formáltak belőle. Ha szegfűszeget is kevertek hozzá, szorgalmas rágcsálással akár az erős fogfájást is el lehetett vele mulasztani.

A mai Mexikó területén élő aztékok és maják az 1500-as évek táján pedig arra jöttek rá, hogy a sapodilla fa ragacsos nedvéből, a chicle-ből kiváló rágcsálnivaló készíthető. Gyakorlatilag ők találták fel az igazi, ruganyos és hosszasan használható rágógumit. A „rágózás” pedig oly mértékben beépült a kultúrájukba, hogyrituális célokra, füstölők készítésére, ragasztóként és védőrétegként egyaránt alkalmazták.

A tudomány később bebizonyította, hogy az intenzív rágcsálásnak nemcsak azért van jótékony hatása, mert a rágcsált dolgokból a nyál feloldó hatása révén különféle, gyógyító anyagok jutnak be a szervezetbe, hanem azért is, mert a rágcsálás serkenti a fej, és ezen keresztül az agy vérkeringését, amitől (persze, csak ha akarjuk) okosabban tudunk gondolkodni. Mára pedig, amikorra a sok, nem mindig egészségesen elkészített, étellel gyakrabban veszélyeztetjük a fogainkat, egyre nagyobb figyelem jut az általunk rágcsált dolgok minőségének. Hiszen nem mindegy, hogy a hosszabban a szánkban tartott rágcsálni valókkal tovább rongáljuk, vagy éppen ellenkezőleg, javítjuk a fogainkat. Épp ezért most …

Az emberi fog védőrétege, a fogzománc kilencvenöt százalékban ásványi kalcium-hidroxi-apatitot tartalmaz. A fennmaradó öt százaléka fehérje (kollagén) és víz. A szájunkban sok, olyan helyzet is létrejöhet, amelyben a bekerült savak kioldják a zománcból az ásványi anyagot. Ilyen lehet pl. a tejsav (2-hidroxi-propánsav), az ecetsav és a propánsav. Mindezek pl. a savanyított káposztával, sajtokkal, joghurtokkal is bejutnak, de töményen akkor keletkeznek a szájban, amikor a szánkban tanyázó baktériumok – például a Streptococcus mutans – elkezdik lebontani a nagy mennyiségben jelen lévő cukrot. Ettől a zománc elkezd meggyengülni, porladni, mígnem egyszer csak azt látjuk, hogy jó nagy lyuk keletkezett a fogunkon. De a baktériumok a többi szénhidráton is „dolgoznak”, és hosszú szénláncú poliszachariddá, glükánná vagy dextránná alakítják át azokat. A glükánok a fehérjékkel olyan anyagot hoznak létre, amelyben a baktériumok boldogan megtelepednek. Ezt mi a fogra lerakódott, tapadós anyagként, lepedékként érzékeljük. Igaz, a nyálban levő hidrogén-karbonát ionok gátolják a savas kémhatás kialakulását a fog felületén (ilyen, jótékony hatású hidrogén-karbonát ionokat az ásványvizek is tartalmaznak), és a pH 1–2 óra múlva visszaáll az eredeti értékéhez, de ha túl erős volt a hatás, mindent nem tudnak kiegyensúlyozni, és mi szaladhatunk a fogorvoshoz. Aki viszont a kezelés végeztével a legtöbb esetben a cukormentes rágógumi használatát is javasolni fogja.

Bár szebb volna a történet, ha kifejezetten egy fogorvos állt volna ott a rágógumi nagyipari gyártásának keletkezésénél, mégsem így történt. Nem baj, mert az eset így sem volt érdektelen. Az arizonai egyetem egyik kutatója, Jennifer Matthews szerint a rágógumi történetében az első lépéseket a véletlen hozta létre. Egy amerikai gyáros, Thomas Adams 1870 táján, a kor színvonalának megfelelően kaucsukot használt a gumiból készült termékei előállításához. Ám a trópusi vidékekről importált, kaucsukfából nyert anyagnak éppen nagyon felszökött az ára, ami valószínűleg erős fejfájást okozott neki, ezért is tért be egy patikába. Ugyanoda vele egy időben egy kislány is bement, és rágni való parafingumit kért. Adamsnek jó füle és gyors asszociációs készsége lehetett, mert a kislány kérése hallatán azonnal készen állt az üzemének irányváltására szolgáló (egyúttal sok pénz megtakarítását ígérő) terv a fejében: ezentúl rágógumit fog gyártani, éspedig ugyanabból a parafingumiból, amelyet az indiánok chicle néven évszázadok óta rágnak. És bár mások továbbra is kaucsukból voltak kénytelenek autógumikat, cipőtalpakat és egyéb, gumi alapú tárgyakat készíteni, Adams a fiaival 1859-től kitartóan rágógumikat gyártott, és ezzel megalapozta a „szájbavalók” huszadik századi, fényes karrierjét. Ma már a természetben termő chicle anyagát szintetikus úton hozzák létre, így korlátlan mennyiségben állítható elő a rágógumi, s ráadásul anélkül, hogy a termelés kedvéért bármit is ki kéne vágni. Az már a következő lépés volt, hogy megoldják az anyag környezetkímélő lebomlását, de mára már ez sem okoz gondot.